HU 
EN Van valami különös nyugalom abban, ahogy egy régi keret a fényt visszaveri. Nem csillog, inkább dereng – mintha évszázadok fátyla ülne rajta. Ez a fátyol nem véletlen, és nem is pótolható egykönnyen. Hogy megértsük miért, ahhoz vissza kell mennünk az időben, olyan korokba, amikor a műtárgy és a keret még nem váltak külön.
Amikor a keret még a kép része volt
A korai táblaképek esetében a kép és annak kerete még nem különült el élesen egymástól: A fatábla középső részét kivésték, erre került a festmény vagy dombormű. A megmaradó profilozott szegély pedig természetesen keretezte a képet. A reneszánsz és a barokk hozta el a fordulatot: a keret önálló életre kelt. Ekkortól kezdve a legkiválóbb céhes mesterek évekig dolgoztak egy-egy darabon, generációról generációra öröklődő tudással. Az ilyen keretek természetesen a leggazdagabb főurak, uralkodók és egyházi méltóságok otthonait díszítették.
A céhes mesterek kora: faragás, aranyfüst, generációk tudása
Ezeknek a régi kereteknek a szépsége az aprólékos, kézzel faragott díszítésben rejlett. A faragott fa felületére több rétegű alapozás került, mely némileg összemosta a faragás részletgazdagságát. A díszítéstől és a kívánt felülettől függően további csiszolással, vésetekkel, poncolással vagy más kézi technikákkal tették még részletgazdagabbá a formát.
Erre került a valódi aranyfüst. A hagyományos fényaranyozásnál rendkívül vékony valódi aranylapok borítják a felületet, amit gondos polírozással lehet felfényezni.
Az évszázadok során ez a felület egészen sajátosan öregszik. Az aranyréteg lassan, hártyaszerűen elvékonyodik, csak a két aranylap átfedésénél marad meg az eredeti felület. Ez az összetett, természetes kopás az egyik olyan részlet, amelyet mesterségesen csak nagyon nehéz hitelesen visszaadni.
Az iparosodás fordulata: a sokszorosítható díszítések megjelenése
A XVIII. század végén, a sorozatgyártás hajnalán új technika jelent meg: a díszítőmassza. Egy gondosan megfaragott mesterdarabról negatívot vettek, és a díszítés bonyolultságától fűggően ebbe préselték a masszát, vagy öntötték a gipszet- így sokkal gyorsabban, olcsóbban lehetett díszítést előállítani, mint faragással.
Ezekkel a korabeli megoldásokkal a legnagyobb probléma, hogy a díszítés rideg, könnyen törik. A fa a levegő páratartalmának változásával folyamatosan mozog, tágul és zsugorodik, a massza viszont nem tudja ezt követni. Ez az egyik legjellemzőbb áruló jel: a hosszanti díszítéseken keresztirányú, apró repedések jelennek meg, pontosan ott, ahol a fa mozgása megtöri a merev réteget.
A hazai műtárgypiacon a korai, XVII–XVIII. századi, eredeti állapotban fennmaradt keretek jóval ritkábbak, mint a XIX. századi és későbbi darabok.
Az árulkodó jelek, amit egy gyakorlott szem azonnal észrevesz
A repedéseken túl a forma pontossága is sokat elárul. Ha a mintadarabot nem sikerült elég szépen megfaragni, vagy a negatívot pontatlanul vették le, a díszítés minden egyes öntéskor egy kicsit torzul. Az eredmény egy elmosódott, összefolyó mintázat, amiben nehéz kivenni az egyes leveleket, indákat, apró motívumokat.
Az aranyozás is sokat elmond: az igazi, régi arany finom, sejtelmes kopással öregszik, míg a XIX. század után megjelenő aranyimitációs metállapok egészen más felületi hatást mutatnak. A keret korát több tényező alapján lehet megbecsülni: a faragás módja, a díszítés ismétlődése, a repedések, az alapozóréteg, az aranyozás, a faanyag, a sarokkötések és a hátoldal megmunkálása is szerepet játszik.
Kompromisszummentes minőség: így alkot ma a Péter Képkeret
Műhelyünkben egy történeti képkeret elkészítése sosem jelent kompromisszumot a részletekben. Minden történeti forma előbb egy fafaragó kezén megy át: elkészül belőle egy kifogástalanul precíz mesterdarab, és csak erről vesszük le a negatívot.
Az alapozás során is ügyelünk arra, hogy a réteg ne mossa el a forma finomságát; ahol szükséges, utólag is faragunk, hogy minden apró motívum tisztán, élesen köszönjön vissza. A használt szilikon negatívokat is rendszeresen újraöntjük, nehogy a forma kopása lassan elhalványítsa azt a precizitást, amiért a régi mesterek éveket dolgoztak.
Az eredmény egy olyan keret, amely nem próbál megtéveszteni, egyszerűen szép. A cél nem az, hogy egy új keret antik darabnak tűnjön. Sokkal inkább az, hogy ugyanaz a formai igényesség, anyagismeret és kézi munka jelenjen meg benne, amely miatt a történeti kereteket ma is értékesnek tartjuk.